2016. november 27., vasárnap

Jó hagyomány, rossz hagyomány

Manapság nagy hagyománya van a hagyománynak, ha szabad így mondanom. A konzervatív értékrendű, tehát a jelen rohanó, modern világ eszmei posványát nem követi kívánó emberek körében a hagyományőrzés sok fajtája egyfajta szubkulturális divat. Halloween kapcsán, és az azt ellenzők kapcsán gondolkodtatott el valójában mi is a hagyomány. Egyértelműen megítélhető-e, hogy jó ha őrizzük, vagy sem?

Manapság a hagyomány kifejezés(idegen szóval tradíció) rengeteg helyen használatos és rengeteg
értelemben. Sok helyütt mondják, ha egy regionális fesztivált, rendezvényt csinálnak, hogy „hagyományteremtő jelleggel” készítik. Utalva rá, hogy még sokszor szeretnék ha megrendezésre kerülne. Ez azonban sokkal inkább szokás, mint sem hagyomány. Van a hagyománynak valami szakrális, valami metafizikai, nem evilági gyökere, eredete. Teljesen más a szokás és a hagyomány(helyes értelmében), hisz míg a szokás- neve is utal rá- egy megszokott dolog mely azon kívül, hogy belejöttünk és csináljuk, mert mindenki ezt teszi és tette régóta, nem jelent mást. Míg a hagyomány valahol eredendően a szívünkbe rejtett, a lelkünkbe vésett, vérünk által és átadományozott szellemiségünk által generációról generációra száll. Ember nem igazán befolyásolhatja, velünk született, fentről, szakrális szférából kapott alaphozzáállás a dolgokhoz. Érzések, habitusok, gondolatuk, adott szituációkra adott reflexiók halmaza. Egy érzelmi és értékrendbeli belső iránytű. Természetesen a materialisták ezt élesen tagadják.

A jobboldalinak mondott értékrenddel bíró emberek pedig minden fenntartás nélkül, a hagyomány tiszteletét és őrzését kötelességnek tartják. Mondhatnám ez így is van rendjén, de nem lenne teljességgel igaz. Ha elfogadjuk, hogy  a hagyományt valami szakrális szférából, nem földi síkról kaptuk hanem „odaátról”, akkor muszáj, hogy fenntartásaink legyenek. Talán elsőre furcsán hangzik, de okkal. A nem fizikai világ szinte majdnem minden vallás, mitológia, hitrendszer szerint áll pozitív és negatív részből. A kereszténység esetében mindenki ismeri a gonosz oldalt, Sátánt és démonait. Ugyanez a másik két Ábrahámi vallásban is igaz, a judaizmusra és az iszlámra. A hinduizmusban pedig a dévák és asurák ellentétpárja jelenik meg gonosz és jó szellemi lények tekintetében. A buddhizmustól a megannyi pogány mitológiáig pedig sorolhatnák jó és rossz szellemi teremtményeket/istenségeket. Ha tehát feltételezzük- és mi feltételezzük-, hogy a túlvilágnak, a szellemi szférának pozitív és negatív aspektusa is van, akkor az ebből a világból érkező, kapott hagyomány nem minden része feltétlenül jó. Maga a pogány vallások többsége is( keresztény szemszögből biztosan) démonimádó vagy sátánista jegyeket mutat erősen. Természetesen el kell ismernünk, hogy beszűrődtek teljesen Isteni eredetű gondolatok is közé. Alapvetően viszont egy Baál-kultusz egyértelműen a sötét, istentelen oldal tanait képviseli. Az egyiptomi vallásra, a Közel-Keleti pogány kultuszok tömkelegére, vagy az angolszász népek ősi hitére is (amiben pl.: a Halloween is gyökeredzik) elmondható a feltétlenezhetően démonikus eredetük. A New Age( és a metafizikai tradicionalizmus is) ott vét hatalmasat, hogy ezeket a felülről kapott hagyományokat, vallási tanokat egyenrangúnak kezeli és mindegyik tanait fontosnak és valamely módon Istenhez, az abszolútomhoz vezető útnak tartja. Csakhogy hiába tünteti fel pl. a hinduizmus egyik istenségét pozitív színben, amit érthetnek a vallásfelettiség/valláskeveredés hívei az egyik útnak Istenhez, addig keresztény szemszögből a hinduizmus által pozitívnak feltüntetett lény, egyértelműen démonikus entitás jegyeit mutatja. Avagy az iszlám vallást is tekinthetjük egy útnak a sok közül Istenhez, de szintén keresztény szemszögből az iszlám lényegét adó alaptanítás( Jézus is csak(!) Próféta, nem Isten fia, Szentháromság nem létezik) eredendően Sátáni sugalmazás eredménye lehet. Az afrikai törzsi vallások többsége pedig  teljesen összeegyeztethetetlen bármilyen más világvallás morális tanaival is egyáltalán. El kell ismernünk ugyan, hogy a legtöbb hitvilág tartalmaz isteni eredetű tanokat is. Azonban nem feltétlen az lesz jó és Istenhez vezető tan benne, amit saját maga elvrendszere szerint annak állít be. Ezen vallások egyenrangúnak kezelése, vagy a modernkori őrület az összevegyítése és keverése( Bahái hit, New Age) teljességgel elmossák az isteni eredetű tanokat és túlsúlyba billentik a démonikusakat. 

A felülről kapott értékrendünk fényében ítéljük meg a körülöttünk levő világhoz való hozzáállásunk. Azt, hogy mi a norma. A hagyományos értékrend azért alapvetően ellensége a modern, ha úgy tetszik Sátáni világnak, mert alapvetően túlsúlyban vannak benne a pozitív eredetű értékek. A saját identitásainkhoz( nemzeti, vallási, értékrendbeli, társadalomszervezési) való ragaszkodás. Viszont ha még tudjuk is, hogy alapvetően pozitívak az európai kultúrkör hagyományos érétkei, nem szabad elfelejtenünk az önvizsgálatot, hiszen az ördög a részletekben rejlik. A nyugati, angolszász kultúra, mint említve volt rengeteg pogány korból eredő, okkultista, sátánizmusra hajazó hagyományt örökített rá a jelenkorra. Ilyen a cikkben már sokadszor felbukkanó Halloween. Nem véletlen, hiszen az a legelterjedtebb ilyen negatív hagyományok közül, amit más, eredetileg nem angolszász kultúrkörbe tartozó nemzetre is átterjedt. Így bár a magyar kultúrkörtől teljesen idegen, mégis higított, kapitalista mázzal leöntött divatja kezd gyökeret verni, egy démonikus ünnepnek. Ennek azonban sem az eredeti angolszász kultúrában nem lenne helye, hiába hagyomány. Rossz hagyomány. Pláne nem lenne helye a mi kultúránkban, ami önmagától nem termelt ki egy démonikus hagyományt. 

Természetesen a magyarságnak is megvannak a maga negatív hagyományai. Ezek azonban sokkal mélyebben rejtőző hagyományok. Ilyen például a legendás pesszimizmusunk. A magyarságnak semmi haszna és erénye nincsen abból, hogy valahogy vérünkben hordozva e mentalitásbeli hagyományt, folyton elégedetlenebbek vagyunk mindennel, mint indokolt lenne, vagy más nép sarja tenné. Ez tipikus rossz hagyomány, amit attól, hogy szeretjük a magyarság sajátosságait és identitását meghatározó jellemzőit, nem szabadna dédelgetnünk. Szerintem ilyen egyébként az autokratizmusra való hajlam is. Az, hogy egy erős, bábáskodó hatalom őrködjön a társadalom felett és terelgesse azt, meglehetősen negatív hagyománynak tartanám. Ennek pedig a jobboldalon kultusza van. A klasszikus jobboldali ember rosszul lesz és mindenféle bolondnak és felforgatónak elhord, ha azt mondom, hogy individualizmus, vagy csak simán, hogy egy erőskezű vezér és hierarchikus rendszere nem szükségeltetik a nemzeti, kulturális értékeink megéléséhez és beteljesítéséhez. Ebben aránylag azért kevert a magyar társadalom, mert forradalmaink és minden rezsim alatti erős szabadság utáni vágyunk, erre enged következtetni. A mediterrán népek ilyen téren való hagyománya pedig már-már a ló túlsó oldala és jóval individualistábbak néha, mint indokolt is lenne. Valahol az egyensúly abban kéne, hogy álljon, hogy a tekintély, az erős hatalom utáni vágy, teljesen spirituális vonalon történjen és kizárólag az Isteni hatalomra irányuljon. A társadalomra, földi, evilági vezetőkre ez(legalábbis ilyen mértékben) nem. 

Végeredményben leszűrhejtük, hogy létezik jó és rossz hagyomány is. Nekünk pedig igazságkereső embereknek nem az a dolgunk, hogy mindenféle hagyományt konzerváljunk és magunkévá tegyünk, csak mert hagyomány. Nekünk a dolgunk megtalálni a jó hagyományt. Megtisztítni a sajátunk, és ha akad akkor más kultúrkörök hagyományaiból átemelni azokat a jó elemeket, amik tőlünk hiányoztak. Sajnos a mai világ éppen az ellenkező tendenciát mutatja. Ami jó volt eldobni, ami rossz megtartjuk és külföldről- legyen az modern műhagyomány vagy régi- átvenni a rosszat és a károsat. 


Horváth Martin

2016. augusztus 30., kedd

Alázattal kérni

Rengetegen fohászkodnak Istenhez nap, mint nap és árasztják el őt kéréseikkel, mintha korlátlan kapacitású, mágikus szeretetszolgálatként üzemelne. Bevallom nekem is megtérésem után, akadt problémám az imakérésekkel. Egyrészt néhány beteljesületlenségével kapcsolatban, máskor pedig én is úgy éreztem mint egy ingyenélő, aki csapolni szeretné az égi szeretetszolgálat kapacitását.

Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek” (Mt 7:7)

Jézus ezt tanácsolja nekünk. Viszont meg kell tanulni kérni. Mert mindnyájan érezzük, hogy Istentől kérni egy új BMW-t, vagy az unszimpatikus emberekre balszerencsét például igencsak faramuci dolog, és ha nem teljesül nem sok okunk lehet sértve érezni magunkat. Egy szó, mint száz, nem kérhetünk akármit. Egészen pontosan kérhetünk, csak nem várhatunk mindtől beteljesülést. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne kéne megosztanunk minden vágyunkat Istennel, ha jónak találjuk, ha rossznak. Jézus maga is kért olyat, ami nem teljesült, nem teljesülhetett be. Elfogása előtti utolsó éjszakáján, mikor már tudatában volt mi vár rá, akkor hangzott el híres fohásza: „ Atyám, ha akarod vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd” (Luk. 22:42
Jézus mondatának második fele példaértékű. Az egyik legfontosabb követendő pár sornak ezt emelném ki minden keresztény számára. Az, hogy az Úr akarata legyen meg, inkább, mint a saját vágyunk. Kétségünk sem lehet afelől, hogy legvégső soron Isten akarata valósul meg így is, úgy is. Azonban ha így is gondoljuk, és tiszta szívből mondjuk ki: „legyen meg a te akaratod” akkor érezzük át az egész hit lényegét. Mert a hit lényege: az alázat. Szembe nézni saját magunkkal, saját hibáinkkal, saját korlátainkkal. Belátni és elismerni, hogy valójában aprócska pontszemek vagyunk az egészben, és valójában senkik és semmik vagyunk önmagunk erejéből. Az alázat pedig olyasvalami, ami a mai emberből réges-rég kiveszett. 

Az eredendő bűn lényege is az, hogy az ember többé nem alázatos, nem tiszteli feltétlenül Istent, nem látja be annak hatalmasságát és tökéletességét. Saját maga akar lenni az aki dönt, aki ítél a dolgok felől, hogy az jó-e vagy rossz. És miképpen lesz neki az jó. Egyedül, csak is egyedül az ember önmaga felülbírálni kívánja így Istent. Nem fogad el semmit, csak is a maga feje után megy. Manapság az az elismert és tisztelendő, aki elhatároz valamit és meg is valósítja. Kerül amibe kerül is. Példaértékű, ha valamilyen vágyunkból fakadó igényünk lép fel, és ezt kitűzzük megvalósítandó célnak. Híres akar lenni az ember, zenész akar lenni, befolyásos akar lenni vagy csak jó anyagi helyzetet akar, biztonságot, jó módban élni, szép helyen töltött pihentető nyaralásokkal. Azokhoz pedig, hogy ezt elérjék, nyilván nem vesznek figyelembe semmit. Még a beteglelkű korcs mondás is ezért válhatott olyan sokat emlegetett szállóigévé, mintha valami tartalmas népi bölcselet lenne: „ A cél szentesíti az eszközt”. Akárhányszor valaki ezt kimondja, vagy komolyan gondolja, esetleg nyugtatja magát vele, egy lépcsőfoggal lejjebb biztosítja be magát mindig a pokolba. Az ember akkor kap dicséretest a világ értékrendje szerint, ha eléri a célját. A legtöbb esetben ehhez még csak erkölcsi normákat sem vesznek figyelembe, de ha figyelembe is vesznek, mondjuk tisztességesen dolgozik meg az adott célért, egy valamit akkor sem vesz figyelembe, a legfontosabb tényezőt. Mégpedig, hogy mi Isten akarata. Mert lehet én nagyon szeretnék a Bakonyban egy lankás mezőn, hangulatos házban élni, hétvégente pedig a Balatonra lemenni lazulni, de ez az én személyes vágyam. Istené lehet nem ez. Isten pedig látja felülről a nagy egészet, amiben én is csak elhelyezkedek valahol a koordináta rendszerben. Ebből adódóan sokkal jobban tudja, mi az én feladatom az életben és hol van a helyem és mitől leszek igazán boldog.

„…mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle.„ (Mt. 6:32)

Isten tudja a legjobban mi a dolgunk a világban és mikor és hol kell megtennünk azt.  Ez pedig gyakran nem egyezik a saját elképzeléseinkkel, vágyainkkal, és nagyon nehezen is tudjuk elfogadni vagy megérteni a mi itteni szemszögünkből, hogy éppen miért ezt és miért most szabta ki ránk. A többségét még életünkben belátjuk, hogy miért is volt jó később. Így az ember tehát mikor a saját maga elképzeléseit akarja megvalósítani, saját célkitűzéseiért, céljaiért keményen, sőt akár tisztességesen is küzd meg, a legtöbbször tévútra vezet. A saját elménk, vágyaink, kívánságaink megcsalnak bennünket. Ha ezekhez nem kérjük Isten véleményét, vagy hagyatkozunk rá akkor egyenes út vezet a Sátán ölelésébe. Onnan pedig már még nehezebb kikászálódni.  Ezért fontos az Istennel való minél gyakoribb és minél mélyebb, valódi kapcsolat. Nehéz a bizonytalanság érzése, pedig erre kell számítanunk. Folyamatosan ráhangolódni és Isten tervét meglátni. Jézus is azt kérte a kiválasztott leendő apostolaitól, hogy kövessék. Ott hagytak csapot, papot, házat, munkát az ég világon mindent és követték Jézust, pedig halvány fogalmuk sem lehetett róla, hogy mi lesz. Isten ma is ezt kéri tőlünk. Hagyatkozzunk rá, és dobjunk el mindent ha kell és bízzunk benne, kövessük. A legtöbbször ezután olyan szituációkba és olyan helyekre visz minket, amit elsőre a hátunk közepére se kívántunk, végül ezekből senkinek se legyen kétsége, sokkal jobban és erősebben jövünk ki.

Nem egy és nem kettő élethelyzet volt, amit elképzelésem sem volt, hogyan teljesítek, vagy miképpen leszek túl rajta. Ezekben a reménytelen és elkeseredett helyzetekben Istenre hagyatkozik az ember, rábízza. Ez pedig a valódi kérés. Ez az a kérés, amire Jézus is egyértelműen mondja, hogy „Kérjetek és adatik”. Lehet kérni, hogy egy adott nehézség tűnjön el, vagy saját emberi akaratunkkal akár ki is kerülhetjük és mehetünk másfelé. Nem lesz jó vége. Ha érezzük, hogy ezt meg kell tennünk, meg kell lépnünk bármilyen veszett és reménytelen helyzetben is vagyunk, és Istent kérjük oldja meg, segítsen valamiképpen, biztosak lehetünk, hogy választ kapunk. Választ pedig olyan módon, ahogy azt el sem tudtuk képzelni. Sok-sok variáció, lehetőség keringhet a fejünkben, ami kiút lehet, mégis Isten mutat egy olyat, amit számításba se tudtunk venni, amiről azt sem tudtuk, hogy létezik. Ilyenkor látszódik igazán Isten dicsősége és fölénye, hogy mennyivel jobban látja át a dolgokat, mint mi. Ezekben a szituációkban van joga a kérésnek. Sőt ilyenkor feladat a kérés, kötelességünk, hogy nyissunk Isten felé és lelki fejlődésünkben meglépjük azt az alázatot, ami a benne való teljes bizalmat jelenti és az alázatot. Minden más kérés felesleges és öncélú.

Ha Istennel jársz és Isten szelleme tölti be a lelked, akkor egy hullámhosszon vagytok, és meg sem fordul a fejében az embernek, hogy olyat kérjen, ami nem Isten akarata szerint való. A szellemmel eltelni ilyen módon nehéz, és nem garantált, hogy nem lesznek benn hullámvölgyek. Ezt pedig csak is akkor értheti el az ember, ha belátja, hogy egyedül, önmaga teremtményi mivoltában egy semmi, és semmire sem képes. Amint ezt belátja, mindent lehetséges lesz számára Istennel. Addigra azonban az ember olyan közel kerül a mi Urunkhoz, hogy nem is nagyon jut eszébe tőle kérni bármit. Mert megérti, hogy nincs min aggódnunk, nincs mit terveznünk vagy akarnunk, csak a mindenható Istenre bízni az életünk és megragadni az alkalmakat, amelyeket elénk tár, bármilyenek is legyenek azok. Végül az ember megérti, hogy nincs is mit kérnie, vagy mondania Istennek, talán csak egyetlen szót: Köszönöm!

Horváth Martin

2016. július 16., szombat

A világ megválthatatlansága

Sosem tartoztam azon keresztények közé rövid, de annál tartalmasabb újjászületett életemben, akik már holnapra várják Krisztus második eljövetelét. Sőt, károsnak és taszítónak tartom ezeket a köröket. A világvége várás sose tartozott nagyon az elfoglaltságaim közé. Valamiért a napokban azonban elfogott az érzés, hogy- ha nem is holnapra- de lássam az végidők jeleit.

„Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és a levelei kibontakoznak, tudjátok, hogy közel van a nyár.(Mt. 24: 32)

Jézus ezt akkor mondja a tanítványoknak, amikor az idők jeleiről, második eljöveteléről kérdezik. Én most úgy látom, zsendülnek azok a levelek és a világ a Sátán hatalmának kiteljesedésének fináléját készíti elő. Még mindig nem a közel jövőben, hanem sok-sok generáció múlva esedékes, de már láthatjuk körvonalazódni, hogy mi készülődik.

„Háborúkról fogtok majd hallani, s háborús hírek fognak keringeni. Vigyázzatok, ne kerítsen hatalmába benneteket a félelem, ezeknek be kell következniük, de ez még nem a vég. 7Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Éhínség, ragály üti fel a fejét, és a föld megrendül itt is, ott is. 8De ez még csak a kezdete a gyötrelmeknek.” (Mt. 24: 6.-8.)

A terrorizmus mindennapossá válása, háborúk a Közel-Keleten és az előlük( vagy azok indokán) ide özönlő eltérő kultúrájú tömeg végett lassan polgárháborús helyzetek Európában is. A fehér ellenes rasszizmus az Egyesült Államokban, és Nyugat-Európában pedig valami olyan jelenség ami viszonylag új és kevesen beszélnek róla. Afrikai és Közel-Keleti bevándorlók és azok sokad generációs leszármazottai erősen rasszista és fehér ellenes megnyilvánulásokra képesek. Ez pedig ellenreakcióként a jól ismert fehér fajgyűlöletet is feltüzeli. A gyűlölet csak gyűlöletet szül és a feszültségek egyre erősebbek. A fehér rassz demográfiai katasztrófája és a multikulturalizmus égisze alatt végbe menő kulturális és etnikai keveredés pedig egyértelműen felér egy etnikai tisztogatással. A Sátán terve nem más, mint minden Isten által tökéletesen megteremtett létezőt kiragadni a helyéről és összekeverni, összevegyíteni, hogy egy formálható, szürke masszává váljon. Össze vegyítenek napjainkban kultúrákat, népeket, etnikumokat és vallásokat. Minden, ami a maga idejében és helyén Isteni rendeltetéssel bír, azt kiragadják és összevegyítik és isteni mivoltából masszaként már semmi sem marad. Ezt láthatjuk napjainkban. A vallások „közös nevezőre hozása” a New Age áramlatának keretében, a divatos ezoterikus spiritualitás képében is a Sátáni világvallás kiépülése zajlik. A mindenféle keleti vallásokból kiragadott momentumok(jóga, meditáció, reinkarnáció-elmélet), horoszkópok, ingázások, jóslások és alternatív Isten és Jézus magyarázatok, mind-mind ennek a jelei. Sajnos még a legjószándékúbb keresztény ökumenikus próbálkozások sem húzhatják ki magukat ez alól. Minden vallás, még a kereszténység is része lesz a Sátán- találó magyarsággal- ördögi tervének. Ami manapság már jól láthatóan egy Világállam, egy okkultista világvallással. Ezek napjainkban már nem akkora titkok. Az világot irányító szűk elithez tartozó Rockefeller bankárdinasztia feje, David Rockefeller maga írja 2011-es könyvében: „ Nem az a kérdés lesz-e Világállam, hanem, hogy háborúk, vagy tárgyalások útján valósul-e meg.”

Mára pedig a hedonista, alkohol és egyéb tudatmódosító szerek gőzében mámoros, szexuális devianciákban tocsogó fiatalságunk divatkellékként hord egy tucatnyi nyíltan sátánista vagy okkultista jelképet. Titkos társaságok nevei, mint az Illuminati pedig mára hecc és elterjedt mém lett. Lassan ezek a globális világállami, világvallással kapcsolatos tervek nyíltak már, lassú elfogadtatásuk és adagolása a társadalomnak megkezdődött. Az Antikrisztus globális világuralmának előkészületei egyértelműen megtörténtek. Valahogy pedig most kezdtem megérteni, átérezni azt, amit kamaszként megtérésem előtt sokáig nem akartam elfogadni. Mégpedig, hogy a világ menthetetlen. A tény, hogy a világot nem lehet megváltani. Pedig olyan sokáig ragaszkodtam világmegváltó eszmék, ideológiák, gondolatokba, de végül csak be kellett látnom, hogy ez a világot nem lehet megváltani. De nem is kell.

„Így, amikor ezeket látjátok, magatok is megállapíthatjátok, hogy már közel van, az ajtóban. Bizony mondom nektek: Nem múlik el ez a nemzedék, míg ezek be nem következnek.(Mt.24: 33-34)

Jézus nem kertel, nem hiteget hamis reménnyel. Megmondja, hogy iszonyatos szörnyűségek jönnek majd, amik sem az előtt sem az után nem lesznek, és ezeknek be kell következniük. A Szentírás világos, ezek a dolgok elkerülhetetlenek. Ezek a nagyobb- számunkra sokszor érthetetlen- Isteni terv részei. Így a világot ne akarjuk, ne próbáljuk megváltani, ne álljunk be ilyen kezdeményezések mögé. Hisz Krisztus kijelenti: „Az én országom nem ebből a világból való.” (Jn. 18:36) Nekünk pedig az övét kell keresni.

Amíg a világ szerint akarunk boldogok lenni, a világon akarunk segíteni, vagy embereken a világ keretei között addig halálra ítélt a próbálkozásunk és akaratlanul is a Sátán malmára hajtjuk a vizet. Tudnunk kell, hogy „az egész világ a gonosz hatalmában van.” (1 Jn. 5:19).  Azonban ha a világ menthetetlen is, az emberek nem azok. Jézus nem a világot jött megváltani, hanem az embereket, a lelkeket. Nekünk nem a világ jobbá tételére kell törekednünk, hisz rég elveszett az, már csak süllyed. Nekünk az emberek megmentésére, a lelkeik megmentésére kell törekednünk. Ennek az útja pedig pontosan a fenti gondolatmenet, hogy ne a világ szerint éljenek. Pál apostol szavaival:

„A test ugyanis a Lélek ellen tusakodik, a Lélek meg a test ellen. Ellentétben állnak egymással, s így nem azt teszitek, amit szeretnétek. 18Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek. 19A test cselekedetei nyilvánvalók: kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, 20bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, 21gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Mint már előbb mondtam, most ismét kijelentem: Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát. 22A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, 23jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.”(Gal. 5: 17-23)

Napjainkban az emberekben nincsen alázat semmi iránt. Nem ismerik Istent így nem tudják magukat sem elhelyezni a koordináta-rendszerben. Isten nélkül magukat teszik istenekké, boldogságot pedig magukban az anyagi világban keresnek. Alkoholban, drogokban, szexuális vágyak kiélésében keresnek illúzióboldogságokat. Szórakoztatónak mondott műsorokkal, alantas zenei produkciókkal próbálnak menekvést és „kikapcsolódást” lelni az egyre betegebb és szörnyűbb világból, ezek azonban csak mindinkább lejjebb húzzák a lelküket. Vegyük észre, hogy nem ezek, nem az anyagi világ örömei, tárgyai okoznak boldogságot, hanem csak is Isten. Istenen kívül minden más boldogság hamis, illúzió és ideiglenes és kamatostul visszakéri azt a rövid illúziót is amit adott. Bár be kell látnunk, hogy a világ elveszett rég, nem jelenti, hogy ne láthatnánk meg a jót benn. Hisz Isten mindenhatósága abban is megnyilvánul, hogy mindenen áthat. Mindenben ott van, a természetben, a formákban, a rossz dolgokban és cselekedetetekben is tanulságként. Minden ami Istent jelenti, azt láthatjuk ebben a züllött, beteg, Sátáni világban is. Ha ránézünk egy jól elkapott szép fotóra, nem a fotó okoz örömet, nem a rajta lévő naplemente, nem maga a nap látványa, hanem az összkép szépsége. A szépség, mint elvont fogalom, amely csak Istenben nyeri el értelmét és valóságát. Az ilyen elvontnak nevezett fogalmakban kell a boldogságot és Istent is meglelni. A szeretet, a szépség, a barátság, erősség stb. azok a szellemi létezők, amiket érzékelni tudunk és ezekben találjuk az élet valódi értelmét és célját. Ezek mind Isten. Ha Istent nem ismerjük, semmik vagyunk és senkik, halál fiai, elveszve, minden nélkül. Ha belátjuk, hogy senkik és semmik vagyunk, és minden Isten és az ő dicsősége, akkor minden a miénk lehet. Tudjuk, hogy a világ ezért majd megvet minket mert nem az ő rendje szerint élünk, és Krisztus is ezt mondja: „Szorongattatásban lesz részetek, megölnek benneteket, s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket.(Mt.24:9) Azonban mi hisszük, tudjuk, és érezzük, hogy a világ múlandó és minél kevesebbet fogadhatunk el tőle, hiszen az Úr Jézus szavai világosan leszögezik:


„Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak.”(Mt.24:35)


Horváth Martin

2016. május 9., hétfő

Ajándék

Váratlanul délután
Kimentem a rétre
Hogy hanyatt fekve
szemem vessem fel az égre

S ücsörögve a lankában
Míg szem ellát, senki nincsen
Leszállott és szorosan
Megölelt az Isten

Megölelt, és ott maradt
Legalább egy órát
El is mondtam neki
Szívem minden búját

Nem mondott rá semmit sem
Nem szidott, nem bókolt
Csak ültem ott és tűrtem, ahogy
Langyos szellő csókolt

Az idő mintha megállt volna
Madár dacolt fent a széllel
Ahogy a szívem teszi ugyanezt
Minden áldott éjjel

Susogott a fáknak lombja
A repcén túl ott messze
Lágyan ringott a sárga tenger
És elvoltam benn veszve

Fölötte kéklő óceán
Benne pár fehér folt szétfojt
Körülöttem minden, olyan
egyszerűen szép volt

Tovább is ment az Isten
Amint engem áthatott
Meg is köszöntem, hogy két szemem
Ily nagy csodát láthatott

Tovább ment, hogy más is lássa
Az élet maga ajándék
S szebb helyet e világnál
Keresve sem találnék

2016. május 9.

2016. május 8., vasárnap

Hol van Isten?

A legelső kérdés, amelyet laikusoktól, szándékos provokátoroktól, de akár teljesen jóhiszemű gyermeki kíváncsisággal megáldott érdeklődőktől is hallhatunk a következő, mindenki számára ismert pár sor: Ha Isten teremtette a világot, akkor Istent ki teremtette?
Bizony a kérdés nem nevetséges, ahogy első látásra tűnhet, de nem is jó cáfolat Isten ellen sem. El kell gondolkodnunk azon, hogy ha Isten teremtette a mi általunk érzékelhető és ismert világot, akkor Ő már eleve létezett. Ugye elég balgaság lenne azt feltételezni, hogy akkor Istent egy nála is nagyobb Isten teremtette, azt pedig egy nálánál is nagyobb így folytatva a végtelen sort. Az emberi lénynek van kezdete, ahogy mindennek, amit ismer a világban. Az állatoknak, növényeknek, minden élőlénynek is van. Minden élőlény megszületik, kikel a tojásból, a növény kihajt a magjából. De az élettelen formáknak is akad kezdete. Egy kőszikla sem volt mindig kőszikla abban a formában, ahogy kőszikla akár évszázadok óta. Folyóknak kellett mosnia hosszú időkig, szélnek fújnia vagy kiszakadnia egy nagyobb sziklából, hogy elnyerje a mostani formáját. A bolygók is összeálltak a gravitációs hatások végett, ahogyan a csillagok is. Talán csak maga az univerzum az, aminek nem ismeri az ember a kezdetét. Kiterjedésben biztosan nem, időben pedig feltételezéseket gyárt. Ez már hatalmas fejtörést is okoz számára. De minthogy ő maga és minden általa ismert, őt körülvevő létező kezdettel és többnyire ismert vagy feltételezett véggel is rendelkezik, el sem tudja képzelni, hogy valaminek nem kell, hogy kezdete legyen, hanem öröktől fogva, mindig is folyamatosan létezzen. Mivel pedig minden általunk ismert és ránk ható dolog, jelenség Isten teremtésének eredménye, így az idő is. Az idő korlátainak és hatásainak óhatatlanul kivagyunk téve, ahogyan minden a világegyetemben. Az időt azonban szintén Isten teremtette. Márpedig Isten nem lehet kitéve a saját maga által teremtett hatásnak, nem lehet hatással rá valami, amit ő alkotott. Ebből adódik a logikus következtetés, hogy Isten az idő felett áll, és egy úgy nevezett időtlen létállapotban van. Ez számunkra elképzelhetetlen. Isten önmaga időtlenségét azonban több helyütt tudatja is a Szentírásban.

„Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és az Utolsó”(Jel. 1:11)

Ahogyan Jézus is utal Isteni mivoltára:

„Mielőtt Ábrahám lett, Én vagyok” (Ján.8:58)

Remekül fejezi ki Jézus az Isteni lényének időtlen létezését, amikor nem azt mondja, hogy mielőtt Ábrahám lett ő már volt, - mintha megelőzné a létezésben-, hanem azt mondja „vagyok”. Folyamatosan és változatlanul van, mert ő számára mindig „jelen” van.
Tehát tudjuk, hogy a dolgoknak kezdete csak a mi, az idő hatásainak kitett világunkban van. Isten ezek felett állva időtlen létállapotban nem szorul arra, hogy neki is kezdete legyen és így szüksége legyen „valakire” aki az ő létét elindítja.  Másik szemszögből megközelítve pedig, ha Istent egy még nála is hatalmasabb „Isten” teremtette volna, akkor nem lenne a mi teremtő Istenünk egy Isten. Se mindenható, se mindent tudó nem lehet egy lény, aminél még hatalmasabb lény is létezik. Hisz akkor az többet tudna és hatalmasabb is volna nála. Istennél tehát hatalmasabb nem létezik. Ha lenne egy nála is hatalmasabb létező, akkor az volna az Isten. Hisz az Isteni mivolta nem holmi kategória, vagy faj, mint minden más lény a világban. Isten nem egy létező a sok közül, hanem Isten maga a létezés. Isten nem egyszerűen egy „valaki/valami” hanem minden létező összessége. Isten maga a létezés. Ez esetben, ha Isten a létezés szinonimája, akkor minden létező egyben Isten része is.  Erre a tényre az evangélium több helyütt is utal:

„ Mert ő benne élünk, mozgunk és vagyunk…”(Apcsel. 17:28)

„Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn”(1.Kol. 1:17)

Ilyen tekintetben a panteizmusnak részben igaza van, mely szerint azt vallja, hogy a világ/ a természet/ az univerzum az maga Isten. Csak míg a panteizmus ez alatt elvont fogalmat ért, nem pedig egy tudatos, személyes Istent, addig a kereszténység által megismert Isten nagyon is az. Ezzel együtt pedig nem csak a világ maga Isten, hanem jóval afölött is Isten van. Számunkra elérhetetlen és megfoghatatlan létsíkok és azok felett álló létezés is maga Isten része. A mi világegyetemünk csupán kis szeglet Istenen belül. Így a deizmus és hasonló dualisztikus világnézetek tévednek, amikor a világot és Isten lényét szigorúan külön kezelik és szétválasztják. Azt a paradoxont feltételezi miszerint a világ és Isten két elkülönülő valami. Ebben az esetben Isten is és a világ is egy létező egy sokkal hatalmasabb, mindkettő felett álló létezésen belül. Isten pedig nem valamiben van, nem valamin belül, ahogyan már tárgyaltuk, hanem minden maga Isten. Ezzel együtt pedig mérhetetlenül kitűnik az ostobasága annak az ateista-materialista propagandának, melyeket a Szovjetunió terjesztett az űrkutatás hajnalán, mikor is Isten létezését azzal a profán és primitív ténnyel kívánták cáfolni, hogy jártak űrhajósaik odafent az űrben és „nem látták Istent sehol”.
Tehát ha valaki, főleg kisgyermekek kérdezik, hogy „Hol van Isten?” akkor nem lehet egyértelműen válaszolni, hogy Isten itt vagy amott van. Ahogyan az a kicsinyes hozzáállás is megbukik itt, mikor valaki azt szajkózza „Hiszem ha látom”. Istent a két szemével, anyagi formában soha és semmilyen módon nem lesz képes látni. De ha képes lenne is látni, képesek lennénk megmutatni, vagy eligazítani, hogy melyik földrészen, melyik utcában és melyik ajtó mögött láthatja Istent, elhinné az illető? Aligha. 

Jézus is eljött közénk és azt mondta Ő Isten. Minden farizeus, pogány és mindenki akkoriban láthatta, megszólíthatta, akár megérinthette még is a legtöbben nem hittek neki. Ahogyan a hasonló habitusú emberek most sem hajlandók elhinni, hogy ő volt Isten. Ha pedig ma ugyanígy emberként itt járna, most sem lenne másképp. Így a „hiszem ha látom” gondolat aligha komolyan vehető. Kijelenthető, hogy Isten mindenütt ott van és mindenben.
Mivel minden létező összessége, sőt a létezés szinonimája maga Isten, egyértelmű, hogy minden általunk látott, érzett, ismert, érzékelt dolog, tényező is Isten része. Minden, amit felfogunk, Istenben van. Ezzel együtt értelemszerűen kijelenthető, hogy mi magunk is Isten részei vagyunk. Isten nem csak, hogy körülvesz, és mindenben jelen van körülöttünk, de leginkább és legjobban bennünk, emberekben képes jelen lenni.

„az Isten országa ti bennetek van” (Luk. 17:21)

Azonban azt az egyáltalán nem elhanyagolható tényt is meg kell jegyeznünk, hogy habár minden Isten és mindenben jelen van, ez nem jelenti, hogy mindenben egyformán van jelen.  Bár minden Isten részét képzi, mégis Isten centralizáltan, valódi „sűrűségében”, jobb szó híján tényleges személye, individuuma a teremtett világ felett, attól elkülönülve is létezik egyben. Ezenkívül az emberi lényben, egészen pontosan annak szellemén (későbbiekben a fogalom részletes magyarázatára kerül sor) keresztül képes a teremtett világban, fokozottan megjelenni és kifejteni valódi, élő, „tömény” lényének hatását.
Tehát kijelenthetjük, hogy Isten mindent magából teremtett, hisz csak ő létezik. Azonban ha Isten a világot magából teremtette- és azt egyértelműen tudjuk, hogy a világunk nem tökéletes és felhőtlenül jó-, akkor arra a következtetésre is juthatunk, hogy Istenben léteznie kell a tökéletlenségnek és a rossznak. Ez ismét egy ellentmondás lenne, hiszen Isten tökéletes és jó. Szent Ágoston ezért gondolkodott azon, hogy a világot akkor nem önmagából, hanem a semmiből kellett teremtenie. S bár a katolikus dogmatika is kijelenti, hogy Isten a semmiből teremtette a világot, közel sem feloldhatatlan ez a látszólagos ellentmondás a korábbi eszmefuttatásunkkal. A Makkabeusok második könyvében találunk utalást, ami ezt megerősítheti:

„Kérlek, fiam! Tekints az égre, a földre és mindenre, ami bennük van, és értsd meg, hogy mindezt, valamint az emberi nemet is a semmiből teremtette Isten.” (2.Makk. 7:28)

A Makkabeusok ezen könyve egyébként nem örvend a leghitelesebbnek tartott iratnak és a protestáns felekezetek nem is tekintik a Bibliai kánon részének, csupán apokrif iratnak. Bárhogy is fogadjuk el, az idézetben foglaltak az eddig lefektetett logikánkkal sem összeegyeztethetetlenek. Ha a „semmi” fogalma alatt nem az „abszolút semmit” értjük-, ami lehetetlen, hisz ha Isten már létezik, akkor eleve van valami és abszolút semmi nem lehet-, hanem a „semmit”, mint hiányt értjük, tehát a létezésben még nem helyet foglaló valamit, akkor tudjuk értelmezni. Vagyis ha innen „lentről” a földi létsíkunkról tekintjük a világ teremtését, akkor valóban a semmiből lett valami. Hiszen a fizikai világ, minden anyagi létezőjével együtt nem volt, majd egyszer csak lett. Ez innen a mi szintünkről tekintve teljesen jogosan vehető a semmiből, valamivé való teremtésnek. Isten szemszögéből azonban nem, hisz ő eleve létezik, és valamin belül(önmagán) teremt egy univerzumot, ami addig nem volt, ergo az addig semmi volt. A semmi ily módon lehet később valamivé. Illetve értelmezhető a korai pogány teremtésfilozófiák ellenében is, amik már egy eleve létező anyagot feltételeztek, amiből az Isten vagy istenek összegyúrták a világot. Ilyen volt például a görögök mitológiájában is az „arkhé”. Ezek az elméletek szintén ellentmondanak Isten mindenhatóságának, hiszen egy Istentől független, rajta kívül álló tényezőt feltételez. Vagyis ebben a kontextusban is megállja a helyét a „semmiből teremtés” dogmája, hiszen nem létezett egy nagy tér, amiben volt egy ősanyag aztán jött Isten és világgá formálta, hanem ehhez saját magán kívül semmire nem volt szüksége. Isten ilyen tekintetben szintén kijelenthető, hogy a semmiből teremtette a világot, nem pedig már egy eleve létező dologból. Leszámítva természetesen önmagát. Bárhogyan is értelmezzük, az alapprobléma megmarad, hiszen a világ nem független Istentől. Ha már önmagából, vagy ha számunkra felfoghatatlan és elképzelhetetlen módon még is valamiféle semmiből teremtette a világot, akkor is benne kell, hogy elhelyezkedjen(Apcsel. 17:28). Így dilemma továbbra is megmarad, hogy Istenen belül, hogyan létezhet a tökéletlenség és a rossz. Ennek a dilemmának a feloldására kell törekednünk.  Ez egyáltalán nem lehetetlen feladat, mi több Isten legizgalmasabb és leglenyűgözőbb arcának megismerése felé kalauzol bennünket.

2016. március 21., hétfő

Törött tükör

Volt egyszer, egy Te meg Én
S, a gondolatok peremén
Halványuló emlék marad,
Mi megfakul az évek alatt

Hiányod még sötét verem
Hisz voltál egykor egyik felem
Számomra már elvesztél
Önmagadban megvesztél

Sötét köd ült szívedre
Nekem magány fészkelt
Szívembe, mi a színedre hangolva
Nem játszik tovább…

Bár lehetne lelkemnek
Szebb tere
Mégis messzi sötétben sínylődik
Lelkemnek egy szeglete

Te elmentél
Én maradtam
A reményt csontig
faragtam, feladtam

Mégis törött lelkem
Törött tükre
Maradsz nekem
Mindörökre

2016. március 5.