2015. július 1., szerda

A szubjektivitás átka




Ismét aktualitássá vált(nem mintha korunkban ne lenne folyamatosan terítéken) a homoszexualitás kérdése. Az Egyesült Államok egész területén immáron legális az azonos neműek házassága és ennek örömére kifejezte szimpátiáját több vállalat, híres személy a facebook-on a szivárványos profilképpel, majd egyszerű hétköznapi emberek is, szerte a világon. Ez a jelenség pedig rengeteg kérdést felvet, sokkal mélyebbeket keresztény szemszögből, mint, hogy sokadjára is a homoszexualitásról essen csak szó. 

Nem érdekel igazából, hogy az USA-ban vagy máshol miféle törvényeket vezetnek be a deviáns szexuális beállítottságúakkal kapcsolatban. Egy halálra ítélt romló világ vergődései ezek, innen pedig csak olyan út vezet ki „mely nem e világból való”. Az, hogy itt a földön milyen törvények és körülmények vannak másodlagos, a hallhatatlan lélek minősége számít csak, mely utazását tovább folytatja. Azonban megfigyelhetjük, hogy a jelenlegi helyzet a lelket mérhetetlenül mérgezi. Sokszor hallottam már homoszexuálisoktól, illetve elvileg az őket védőktől, hogy „neki ez a normális”. Biztosan nem mindenki érvel így, de jelentős tömeg áll e mögött a faramuci „neki ez a normális, neked meg ez” érv mögött. Világos, tehát valakinek az azonos neművel való szexualitás a normális, számomra pedig az ellenkező neművel a normális. Ez az emberiség igazi lelki rákfenéje, hogy elfelejti, hogy a norma nem szubjektív, hanem egy nagy objektív igazság. 

Valakinek az a norma, ha két férfi együtt él, valakinek, ha férfi és nő. Eljuthatunk oda ahová a napokban történt Berlini tüntetés is, hogy valakik azért tüntessenek, hogy ne legyen bűncselekmény állatokkal közösülni. Nekik bizonyosan akkor ez a normális. Ahogy másnak fákkal, vagy csecsemőkkel. Egyértelmű, hogy ha azt, hogy mi a normális így értelmezzük, az egy kaotikus fertőhöz vezet. A mai liberális, materialista világ a normát valamiféle egyénfüggő dolognak fogja fel. Az ember szubjektívvá teszi az igazságot. Nem hisz abban, hogy létezik univerzális, abszolút igazság. Azért nem hisz, mert nem hisz a transzcendensben, nem hisz semmiben, ami nálánál magasabb rendű. Kizártuk Istent a mindennapjainkból és a szívünkből is, így nem maradt más viszonyításnak csak mi magunk. Mi magunk viszont Isten nélkül- nem túlzás- semmire se vagyunk képesek szinte ami jó. 

Ez az ember önmagából kiinduló, önmagától ítélkező, a dolgokat szubjektív megítélésében bíráló mivolta valójában az egész romlott, bűnbe esett állapotunknak az oka is. Mert a bűnbeeséskor a Sátán nem egyebet tesz, mint kételyt ültet az ember szívébe. Féligazságokkal, de felkorbácsolja az emberben a kételyt Isten iránt. Az ember addig bízott Istenben, bízott Isten jóságában és tökéletességében és abban, hogy minden, ami van, jó, hisz Isten is az, Ő pedig jobban tudja, mint az ember. A bűnbeesésnél viszont az ember nem ezt a nagy objektív, bizalommal teli igazságot látja, hanem elkezd saját magából kiindulni. Erre vonatkozik Isten kijelentése is ekkor „Lám az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat”. Azaz többé nem abban a magas lelkiállapotban vagyunk, mely elfogadja és valamelyest átlátja a nagy egész tökéletességét. Hanem saját magunk korlátoltabb szemszögéből kiindulva ítélkezünk. Nekem ez jó, nekem ez rossz. Nekem ez a normális, neked más a normális. Így jutunk el napjaink modern Szodoma és Gomora állapotához, ahol Isten nélkül, mi magunkat tettük istenekké. Egy adott igazság van, Isten igazsága melyet könnyen megismerhetünk, és ehhez viszonyítva kell megítélnünk magunkat és a világban zajló dolgokat. 

Így- bár a homoszexuálisok és minden más  szexuális identitású emberek, akár más formációk Isten teremtényei, saját egyéni úttal- nem szabad elfelejteni, hogy ameddig nem Isten akaratának fényében szemlélik önmagukat, és mi is őket, hanem a „nekem ez jó, neked az” szubjektív megvilágításban, addig csak a Sátán ősi trükkjének csapdájában vergődünk.
Horváth Martin

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése