2016. augusztus 30., kedd

Alázattal kérni

Rengetegen fohászkodnak Istenhez nap, mint nap és árasztják el őt kéréseikkel, mintha korlátlan kapacitású, mágikus szeretetszolgálatként üzemelne. Bevallom nekem is megtérésem után, akadt problémám az imakérésekkel. Egyrészt néhány beteljesületlenségével kapcsolatban, máskor pedig én is úgy éreztem mint egy ingyenélő, aki csapolni szeretné az égi szeretetszolgálat kapacitását.

Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek” (Mt 7:7)

Jézus ezt tanácsolja nekünk. Viszont meg kell tanulni kérni. Mert mindnyájan érezzük, hogy Istentől kérni egy új BMW-t, vagy az unszimpatikus emberekre balszerencsét például igencsak faramuci dolog, és ha nem teljesül nem sok okunk lehet sértve érezni magunkat. Egy szó, mint száz, nem kérhetünk akármit. Egészen pontosan kérhetünk, csak nem várhatunk mindtől beteljesülést. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne kéne megosztanunk minden vágyunkat Istennel, ha jónak találjuk, ha rossznak. Jézus maga is kért olyat, ami nem teljesült, nem teljesülhetett be. Elfogása előtti utolsó éjszakáján, mikor már tudatában volt mi vár rá, akkor hangzott el híres fohásza: „ Atyám, ha akarod vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd” (Luk. 22:42
Jézus mondatának második fele példaértékű. Az egyik legfontosabb követendő pár sornak ezt emelném ki minden keresztény számára. Az, hogy az Úr akarata legyen meg, inkább, mint a saját vágyunk. Kétségünk sem lehet afelől, hogy legvégső soron Isten akarata valósul meg így is, úgy is. Azonban ha így is gondoljuk, és tiszta szívből mondjuk ki: „legyen meg a te akaratod” akkor érezzük át az egész hit lényegét. Mert a hit lényege: az alázat. Szembe nézni saját magunkkal, saját hibáinkkal, saját korlátainkkal. Belátni és elismerni, hogy valójában aprócska pontszemek vagyunk az egészben, és valójában senkik és semmik vagyunk önmagunk erejéből. Az alázat pedig olyasvalami, ami a mai emberből réges-rég kiveszett. 

Az eredendő bűn lényege is az, hogy az ember többé nem alázatos, nem tiszteli feltétlenül Istent, nem látja be annak hatalmasságát és tökéletességét. Saját maga akar lenni az aki dönt, aki ítél a dolgok felől, hogy az jó-e vagy rossz. És miképpen lesz neki az jó. Egyedül, csak is egyedül az ember önmaga felülbírálni kívánja így Istent. Nem fogad el semmit, csak is a maga feje után megy. Manapság az az elismert és tisztelendő, aki elhatároz valamit és meg is valósítja. Kerül amibe kerül is. Példaértékű, ha valamilyen vágyunkból fakadó igényünk lép fel, és ezt kitűzzük megvalósítandó célnak. Híres akar lenni az ember, zenész akar lenni, befolyásos akar lenni vagy csak jó anyagi helyzetet akar, biztonságot, jó módban élni, szép helyen töltött pihentető nyaralásokkal. Azokhoz pedig, hogy ezt elérjék, nyilván nem vesznek figyelembe semmit. Még a beteglelkű korcs mondás is ezért válhatott olyan sokat emlegetett szállóigévé, mintha valami tartalmas népi bölcselet lenne: „ A cél szentesíti az eszközt”. Akárhányszor valaki ezt kimondja, vagy komolyan gondolja, esetleg nyugtatja magát vele, egy lépcsőfoggal lejjebb biztosítja be magát mindig a pokolba. Az ember akkor kap dicséretest a világ értékrendje szerint, ha eléri a célját. A legtöbb esetben ehhez még csak erkölcsi normákat sem vesznek figyelembe, de ha figyelembe is vesznek, mondjuk tisztességesen dolgozik meg az adott célért, egy valamit akkor sem vesz figyelembe, a legfontosabb tényezőt. Mégpedig, hogy mi Isten akarata. Mert lehet én nagyon szeretnék a Bakonyban egy lankás mezőn, hangulatos házban élni, hétvégente pedig a Balatonra lemenni lazulni, de ez az én személyes vágyam. Istené lehet nem ez. Isten pedig látja felülről a nagy egészet, amiben én is csak elhelyezkedek valahol a koordináta rendszerben. Ebből adódóan sokkal jobban tudja, mi az én feladatom az életben és hol van a helyem és mitől leszek igazán boldog.

„…mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle.„ (Mt. 6:32)

Isten tudja a legjobban mi a dolgunk a világban és mikor és hol kell megtennünk azt.  Ez pedig gyakran nem egyezik a saját elképzeléseinkkel, vágyainkkal, és nagyon nehezen is tudjuk elfogadni vagy megérteni a mi itteni szemszögünkből, hogy éppen miért ezt és miért most szabta ki ránk. A többségét még életünkben belátjuk, hogy miért is volt jó később. Így az ember tehát mikor a saját maga elképzeléseit akarja megvalósítani, saját célkitűzéseiért, céljaiért keményen, sőt akár tisztességesen is küzd meg, a legtöbbször tévútra vezet. A saját elménk, vágyaink, kívánságaink megcsalnak bennünket. Ha ezekhez nem kérjük Isten véleményét, vagy hagyatkozunk rá akkor egyenes út vezet a Sátán ölelésébe. Onnan pedig már még nehezebb kikászálódni.  Ezért fontos az Istennel való minél gyakoribb és minél mélyebb, valódi kapcsolat. Nehéz a bizonytalanság érzése, pedig erre kell számítanunk. Folyamatosan ráhangolódni és Isten tervét meglátni. Jézus is azt kérte a kiválasztott leendő apostolaitól, hogy kövessék. Ott hagytak csapot, papot, házat, munkát az ég világon mindent és követték Jézust, pedig halvány fogalmuk sem lehetett róla, hogy mi lesz. Isten ma is ezt kéri tőlünk. Hagyatkozzunk rá, és dobjunk el mindent ha kell és bízzunk benne, kövessük. A legtöbbször ezután olyan szituációkba és olyan helyekre visz minket, amit elsőre a hátunk közepére se kívántunk, végül ezekből senkinek se legyen kétsége, sokkal jobban és erősebben jövünk ki.

Nem egy és nem kettő élethelyzet volt, amit elképzelésem sem volt, hogyan teljesítek, vagy miképpen leszek túl rajta. Ezekben a reménytelen és elkeseredett helyzetekben Istenre hagyatkozik az ember, rábízza. Ez pedig a valódi kérés. Ez az a kérés, amire Jézus is egyértelműen mondja, hogy „Kérjetek és adatik”. Lehet kérni, hogy egy adott nehézség tűnjön el, vagy saját emberi akaratunkkal akár ki is kerülhetjük és mehetünk másfelé. Nem lesz jó vége. Ha érezzük, hogy ezt meg kell tennünk, meg kell lépnünk bármilyen veszett és reménytelen helyzetben is vagyunk, és Istent kérjük oldja meg, segítsen valamiképpen, biztosak lehetünk, hogy választ kapunk. Választ pedig olyan módon, ahogy azt el sem tudtuk képzelni. Sok-sok variáció, lehetőség keringhet a fejünkben, ami kiút lehet, mégis Isten mutat egy olyat, amit számításba se tudtunk venni, amiről azt sem tudtuk, hogy létezik. Ilyenkor látszódik igazán Isten dicsősége és fölénye, hogy mennyivel jobban látja át a dolgokat, mint mi. Ezekben a szituációkban van joga a kérésnek. Sőt ilyenkor feladat a kérés, kötelességünk, hogy nyissunk Isten felé és lelki fejlődésünkben meglépjük azt az alázatot, ami a benne való teljes bizalmat jelenti és az alázatot. Minden más kérés felesleges és öncélú.

Ha Istennel jársz és Isten szelleme tölti be a lelked, akkor egy hullámhosszon vagytok, és meg sem fordul a fejében az embernek, hogy olyat kérjen, ami nem Isten akarata szerint való. A szellemmel eltelni ilyen módon nehéz, és nem garantált, hogy nem lesznek benn hullámvölgyek. Ezt pedig csak is akkor értheti el az ember, ha belátja, hogy egyedül, önmaga teremtményi mivoltában egy semmi, és semmire sem képes. Amint ezt belátja, mindent lehetséges lesz számára Istennel. Addigra azonban az ember olyan közel kerül a mi Urunkhoz, hogy nem is nagyon jut eszébe tőle kérni bármit. Mert megérti, hogy nincs min aggódnunk, nincs mit terveznünk vagy akarnunk, csak a mindenható Istenre bízni az életünk és megragadni az alkalmakat, amelyeket elénk tár, bármilyenek is legyenek azok. Végül az ember megérti, hogy nincs is mit kérnie, vagy mondania Istennek, talán csak egyetlen szót: Köszönöm!

Horváth Martin

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése